Morzsacsippentő
A meditatív – transzcendens - állapotot pihenésre, kikapcsolódásra, munkára, alkotásra egyaránt használhatjuk, s ennek kapcsán boldogabb pillanatokat élhetünk meg, mint egyébként. A gond csak az, hogy ezt a boldog állapotot folyamatosan fenntartani viszont nem tudjuk. Van úgy, hogy „fáj az élet”….
Abraham H. Maslow így ír erről:
„ a transzcendentálók kevésbé „boldogok” …
Előfordul, hogy nagyobb önkívületet, elragadtatást érnek el, és a „boldogság” ( de gyenge ez a szó ) magasabb csúcsaira hágnak….
Ugyanakkor néha az a benyomásom támad, hogy ugyanennyire vagy talán még jobban hajlamosak egyfajta kozmikus szomorúságra ... az emberek butasága miatt, önmaguknak való ártása miatt, vakságuk miatt, egymással szembeni erőszakosságuk miatt, rövidlátásuk miatt. Ez talán annak az ellentétéből fakad, hogy mi az, ami ténylegesen van, és mi az, ami az eszményi világban létezik – amelyet a transzcendentálók oly könnyedén és oly élénken látnak…
Talán ezt az árat kell nekik megfizetniük azért, hogy közvetlenül látják a világ szépségét, az emberi természet szent lehetőségeit, az emberi gonoszság oly sok megnyilvánulásának szükségtelen voltát, a jó világ látszólag nyilvánvaló szükségleteit …”
Időnként rajtam is erőt vesz ez a „kozmikus szomorúság”. Van, hogy túl tudok jutni rajta magam is, de bizony néha nekem sem sikerül. Ilyenkor hetekig is eltart ez a mély szomorúság.
- Erácska! Mi a baj? – szokta ilyenkor kérdezni János barátom.
- A szokásos. Elárvultam! Nem látom a világ szépségét, szerethetőségét. Valahogy … úgy huss… eltűnnek az életemből a jó érzések …
- Pedig itt vannak. Itt vannak körülötted. Csak figyeld meg!
- Igazad van, de mint tudod, ilyenkor csak nézek és nem látok …
- Figyelj! Csak figyelj... Apró történések vannak körülötted,... s csak figyeld meg, az ezzel kapcsolatos érzéseidet.
- Ilyenkor olyan fájók…
- Nem baj! Fordítsd meg! – mondja játékosan, miközben jobb kezének hüvelyk és mutató ujjával mutatja, hogyan csináljam.
- Ugyan!... Hogyan fordítsam meg?
- Így! – mutatja ismét a kezével. Na! Végre egy halvány mosoly!
- Tudom, nem az igazi, … de igyekszem a szám szegletét a fülem felé húzni...
- Már egész jó... - biztat. Figyelj egy kicsit rám! A fájó érzésed megvan ugye?
- Meg!
- Na, akkor keresd meg az ellentétét. Meglásd, jó játék!
- Játék!… Játék!… Soha sem nősz fel! - méltatlankodok. Neked minden csak játék! Most … most valahogy … nem tudok játszani!
- Figyelj rám! Minden napnak van öröme! Keresd meg! A fájó érzéseket elméd felül tudja írni úgy, hogy megkeresed annak ellentétét. Egy kellemes érzésbe viszont már „bele tudsz kapaszkodni”, arra már tudsz fókuszálni, s ki tudsz pörögni a fájó gondolataidból. Ez az elme játéka! Ebben a játékban mindig örömöd lelheted, hisz ez a lehetőség - az elméd - mindig kéznél van, mindig rendelkezésedre áll, azaz „van neked”! Gyakorold, s lassan életed részévé válik. Lehet, hogy először nem nagyon sikerül, de ez a látásmód mindig jobb hangulatra sarkall.
- Igen, igazad van! Tudod te is, hogy gyakran csinálom ezt, de ez sokszor olyan kevés, olyan minimális jó érzést ad, olyan kevés energiát ad, hogy szinte létezni sem tudok ebben az „élő világban”. A meditáció világa ehhez képest, egy színes, fergeteges energia bomba. Ilyenkor jobb ott lenni ….
- Megértelek! Mégis arra biztatlak, hogy minden nap, minden percében folyamatosan figyelj, s csipegess fel minden apró jó érzést, minden apró „szeretetmorzsát” amit ez az élet ad. Persze, nem olyan, mint egy eszményi világban, de élvezhető. Az elme játéka mindig élvezhető!
- Szóval azt tanácsolod, hogy legyek „Morzsacsippentő”, akár egy kismadár?
- Ez jó! Szeretem benned, hogy "a fene nagy eszedet” időnként kellő humorral használni is tudod! Még hogy nem tudsz játszani!
- Gondolod, hogy még emlékszem arra, hogyan kell?
- Én tudom, hogy mindíg emlékszel!
- Köszönöm, hogy figyelsz rám, s nem hagysz kínlódni! Kivételes a látásmódod, s ezzel mindíg segítségemre vagy úgy, ahogy arra nekem épp szükségem van. Olyan nagyszerű, hogy ilyenkor soha nem állítasz korlátot, feltételeket, ahogy mások szokták. Így nem kell napokig magányom csendjében „a semmi ágán” gubbasztanom, míg újra egyensúlyba kerülök, hanem egy rövidke beszélgetéssel, egy más látásmód megismerésével lehetőségem van megérteni egy helyzetet, s újra élvezni a "van", a jelen örömét.